Villány – Mediterrán ízek és hangulatok
A villányi borvidék Magyarország legdélebbi fekvésű borvidéke. Ha a táj festészeti megfelelőjét keressük, a szelíd és derűs nagybányai impresszionizmus napfénytől izzó alkotásait kellene megneveznünk. Tárlatvezetéseink középpontjában is a napfény áll: A magyar impresszionizmus festészetével, azaz Ferenczy Károllyal és pályatársaival ismerkedünk meg – többek között az állandó tárlatba visszakerült festményeken keresztül.
A vendégek a Sauska Pincészet borait kóstolhatják meg. Zene: Szűcs Gabi – Summer swing.
Tárlatvezetések:
18.00 | A magyar impresszionizmus festészete
18.30 | Ferenczy Károly, a napfény festője
19.00 | Tárlatvezetés a Hősök, királyok, szentek című kiállításban
19.30 | Csontváry Kosztka Tivadar – a Napút festője
20.00 | English guided tour – The Hungarian Impressionism
21.00 | A magyar impresszionizmus festészete
18.30 | Ferenczy Károly, a napfény festője
19.00 | Tárlatvezetés a Hősök, királyok, szentek című kiállításban
19.30 | Csontváry Kosztka Tivadar – a Napút festője
20.00 | English guided tour – The Hungarian Impressionism
21.00 | A magyar impresszionizmus festészete
![]() |
| Ferenczy Károly: Nápolyi emlék 1896 (MNG) |
Kiss József: Nápolyi emlék (1890, a fenti grafika e vers illusztrációja)
Leáldozóban volt a nap. Enyészve
Foszlott a köd a nyugvó tengeren
S a fátylát lebbentő messzeségbe
Áhítattal merült tekintetem.
Felhőtlen égbolt egyenletes kékje:
Ragyogott Nápoly tündér ege rám;
S lelkembe lágyan, lábujjhegyen lépve,
Bevonult a béke harcok után.
Elsüllyedésig megrakodva gályám,
Kidobtam a súlyt: mindent, mi gyötör,
S jöttem üdülni a csodák hazáján,
Hol élni kéj és meghalni gyönyör!
Magambaszívni a balzsamos léget,
Fürödni fényben, látni kék habot,
És megtagadni mind a bölcsességet,
Amelyre otthon tanítottatok!
A Posilipón ért utol az alkony,
Kidőlt-bedőlt osteria tövén,
S egy ott felejtett mohos gránit-talpon
Csakhamar víg tanyát ütöttem én.
Gólyanyakú kis szélke-gömb üvegben
Egy vén anyó chianti bort hozott,
S jött az osztrigás – idegenre lesben –,
S bizalmasan mellém kuporodott.
Héjas csemegéit rögtönzött torra
Fejteni kezdé és csettengetett:
Rá-rákacsintott bikavér-boromra,
S szóba keverni tett kísérletet.
Nem értém bár, de szava – merő dallam –
Elhalva is még cseng-bongott felém,
Amíg szememmel végig sikamlottam
Santa Lucia árbócerdején.
S minél alább merült a láthatáron:
A hunyó nappal mélyebb lett a csend;
Vonzóbb a kép; sejtelmesb a távol;
S enyhébb, nyugalmasabb szívembe' bent.
Nem bántott semmi. Nő és gyermek képe
– Mi távolból aggaszt – nem zaklatott;
Miként ha lelkem minden köteléke
Lefoszlott volna egy varázsra ott.
Ó olyan egy voltam e pillanatban
A természettel, mely itt hű barát:
Szint' érezém, hogy szíve bennem dobban,
S az én szívem belé enyészik át!
Mosolyogva nyúltam a kristálykehelybe'
S színig megtöltém: Evan, Evoé!
A trónjavesztett régi istenekre!
Kik visszavágyhatnak e táj felé.
S amint ajkimhoz emelém a kelyhet,
– Kehelytől ajkig, hej, még messze rés! –
Ím, gyászmenet tart föl a meredeknek,
Megdöbbentő szokatlan temetés!
Lebbentyűs fehér álarcot viseltek
A minisztránsok és halottvivők,
Egy csöngetett, egy vitte a keresztet,
S a többi szökdelt a halott előtt.
A pap egykedvűn lépdegélt, közönnyel,
S a füstölőt lóbázta álmosan;
Énekszó nem zendült, sirám nem tört fel,
Mely zavarná a holtat álmiban.
Szép ifjú halott volt, akit temettek,
Bíbor nyugágyon vitték szabadon;
Férfias arca fordítva keletnek,
Úgy csüggött a kék mennyboltozatom.
Kezei egymásba kulcsolva lágyan,
Ujjai közt egy üde rózsaszál:
Ily nyájas színben soha még nem láttam –
Ah, arra Délre szép csak a halál!...
S mikor hozzám értek, fölemeltem
Magasra a veszteglő serleget:
"Nyugalmas álmot, boldog ismeretlen!
Ki utamat itt véletlen szeged.
Ha számomra is egyszer üt az óra,
És fáradt testem megpihenni vágy:
Így szállítsanak engem is nyugvóra
Parti árnyból az alkonypírba át.
Ne kísérjen se zokogás, se ének,
Se sokaság, mely holnap megtagad;
Az örök semmibe úgy sincs kíséret,
Oda minden lény egyedül szakad.
Csak ha úgy akarná a jószerencse,
Legyen közelbe – ezt kívánom én –
Egy szív, úgy dallal, érzelemmel telve,
Mint most e pillanatban az enyém.
Valami elzüllött poéta-lélek,
Ki megszerette a hegy lángborát,
Az köszöntsön fel úgy, mint én most téged,
S ürítse értem búcsúpoharát!"





